2018. ápr 19.

Egy a tábor, egy a zászló

Egy a tábor, egy a zászló

tuntetes_feny.jpgAz ellenzék választási kudarcának elemzői szinte egyhangúan azt hányják az oda sorolható pártok szemére, hogy a „taktikai koordináció” nem megfelelően és nem teljes mértékben valósult meg. A szavazók ugyan meglepő tudatossággal alkalmazkodtak az átszavazás kényszeréhez, írják legtöbben, de kudarcot okozott az, hogy a pártelitek marakodtak egymással, megúszásra és pozíciószerzésre koncentráltak.
Ez az értelmezés, bár reális, mégis csalóka és félrevezető. Nem kell felmenteni az ellenzéki pártok döntéshozóit, de ha hibát követtek el, akkor nem a jelölés koordinációjával, a visszalépésekkel és közös jelöltekkel kapcsolatos tétova és bizonytalan taktikázásuk volt a legnagyobb hiba. Egy szokásos parlamenti választáskor ugyanis az a természetes magatartás, hogy minden párt a saját jelöltjeit kívánja parlamenti mandátumhoz juttatni, természetesen a többi párttal szemben. Ez az attitűd viszont ellentétes a „taktikai koordináció” követelményeivel; s akkor még nem is beszéltünk egy esetleges választási győzelmet követő koalíciós kormányzás előre látható kihívásairól. Az ellenzéki pártok alapvető tévedése az volt, - és ebben a tévedésben sokunknak osztoznia kell -, hogy (1) egy új rendszerváltás szándékával, de ugyanakkor (2) alapvetően egy szokásos parlamenti választás szemléletével és taktikai megközelítésével vettek részt a politikai küzdelemben. Ez a kettősség, ez az ellentmondás jelentősen korlátozta a pártok egyébként sem túl nagy megegyezési készségét. Mielőtt ebből mélyebb következtetések levonására tennénk kísérletet, vessünk egy pillantást az előzményekre is!
Amikor évekkel ezelőtt Orbán Viktor nyíltan is kijelentette, hogy „egy a tábor, egy a zászló!”, - mármint a konzervatív oldalon -, addigra az egykori liberális pártvezér már rég kitúrta változatlanul liberális párttársait az általuk (is) alapított Fideszből, átnavigálta pártját a konzervatív oldalra, ahol aztán vagy letarolta, vagy magába olvasztotta a rendszerváltás után újjá- vagy újonnan megalakult jobboldali pártokat. Ezt követően, kormányon és ellenzékben egyaránt, minden gátlás nélkül rontott neki a liberális és baloldali elveket és értékeket valló és képviselő pártoknak, miközben valós gyengéiken, hibáikon és mulasztásaikon kívül rágalmakkal, hamis és félrevezető propaganda hadjárattal támadott mindent és mindenkit, aki nem az ő oldalán állt: pártokat, szakszervezeteket, független állami intézményeket, értelmiségieket, médiumokat és újságírókat. Ma már tudjuk, a 90-es évek elején igaza volt annak az egykori Fidesz-alapítónak, aki elsőként megfogalmazta, hogy „Viktorban van egy kis sztálinista vezetési hajlam”. És tényleg: a szövetségeseit ő is végül mind betagolta, politikai vetélytársait pedig csaknem megsemmisítette. Mindeközben az Orbán-pártnak már régen nincs sem ideológiája, sem saját világképe, nincs folyamatosan követhető értékrendje, de nincs számon kérhető programja sem; egyetlen egy politikai szempontja van, nevezetesen a korlátlan, minden és mindenki fölött álló korlátlan és kikezdhetetlen hatalom. Ebből következően minden adódó lehetőséget saját politikai pozícióinak és gazdasági hátországának megerősítésére használ. Több visszaemlékezés is közli a jelenlegi miniszterelnöknek egy, közvetlenül az első szabad választásokat követő, eléggé önleleplező kijelentését. A Fidesz egyik alapítója azt kérdezte az akkor még militáns liberális pártvezértől, hogy "érvényes-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság?" A pártelnök válasza már akkor az volt, hogy "annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk." Most mindannyian tanúi és megszenvedői vagyunk annak, hogy az egykori fiatal demokrata immár nemcsak saját pártjában, de politikai térfelén, a parlamentben és az egész szerencsétlen Magyarországon is kivívta a teljes és korlátlan szabadságot – saját magának. Vae victis!
A régebbi és a később alakult demokratikus pártoktól ezzel szemben eleve idegen a versenytárs bekebelezése, de a politikai ellenfeleiket sem akarják - fideszes eredetű kifejezéssel - az „agyagba döngölni”. A parlamenti jegyzőkönyvekből előkereshető, hogy Gyurcsány Ferenc az Országgyűlés üléstermében még demokratának minősítette az őt folyamatosan megalázó Orbán Viktort, bár ez utólag sorolható akár az egykori szocialista miniszterelnök súlyos tévedései közé is.

A többpártiság a politikai pluralizmust követő demokráciákban választékot, politikai alternatívákat kínál a választóknak; – az angolszász országokban alapvetően kettőt, de a legtöbb fejlett országban ennél többet. S noha a rendszerváltást követően Magyarországon az utóbbi modell vált elfogadottá; Orbán hatalmi ambíciói a politikai jobboldalon ezt a helyzetet gyakorlatilag felszámolták, s a konzervatív oldal az elmúlt években fokozatosan egypártivá vált. 2018 tavaszán a politikai kínálat gyakorlatilag a következő volt: adva volt egyrészről egy egységesen demokratikus értékeken alapuló, de szervezetileg tagolt, céljaiban, módszereiben és stílusában megosztott, összességében azonban baloldali és liberális elveket valló vegyes sokaság, amelyhez a parlamenti ellenzékiség okán hozzá kell számolni még egy viszonylag új, militáns jobboldali formációt is. Ők sorakoztak fel a katonai rendben szervezett és felépített gátlástalan kormányzó párthatalommal szemben. Kormányváltás akkor történt volna, ha az előbbi sokszínű, széttagolt csapat le tudta volna győzni a kizárólag hatalmi szándékoknak alárendelt, sem politikai elveket, sem pedig erkölcsi korlátokat nem ismerő Fidesz-Gólemet, méghozzá úgy, hogy a parlamenti mandátumhoz jutás szabályait is egyoldalúan ez utóbbi határozta meg. Mindenek előtt a korábbi kétfordulós szisztémából kiiktatták azt a lehetőséget, hogy az egyéni képviselők megválasztásához a pártok az esélyesebb egyéni jelölt mögé sorakozhassanak fel egy második fordulóban, azaz kiiktatták az erőpozíciót felmérő első fordulót. Ugyanakkor bevezették a legnagyobb pártot felértékelő „győzteskompenzációt”, valamint céltudatos és manipulatív módon átszabták a választókerületeket. A határon túli magyarság is azért kapott állampolgárságot és szavazati jogot, – ráadásul a levélben történő szavazás könnyített formájában! –, hogy hálából Orbán pártjára szavazzon. (A fiatalabbak kedvéért: „Ha négy évre nyerni tudunk, és utána ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők is szavazhatnának, akkor húsz évre minden eldőlne ebben az országban” – leplezte le a Fidesz valódi szándékát Mikola István még 2006-ban a Fidesz kongresszusán.) És a Fidesz hatalmi ambícióit szolgálta az egyre nagyobb számú külföldön élő vagy külföldön dolgozó „emigráns” magyarok nehezített szavazási lehetősége is. állampolgárok számára. Összességében megállapítható, nem a véletlen műve, hogy a fideszes választási rendszerben a választóknak sem a választói jog gyakorlására vonatkozó lehetőségei, sem pedig szavazataik mandátum-képző értéke nem egyenértékű. Orbánéknak még csak szempontja sem volt a választói akarat valamennyire is arányos megjelenítése a parlamenti mandátumok eloszlásában, sőt, éppen ellenkezőleg: az volt a legalapvetőbb céljuk, hogy a demokratikus választások látszatának megtartása mellett a kormányzati hatalmat akár a választói akarat ellenére is biztosítani tudják saját maguknak.
Mindehhez hozzájárult a közmédiumok pártpropaganda médiumokká való tudatos lezüllesztése, és a magánmédiumok Fidesz-közeli felvásárlása, a plakáttörvény, a kormányzati gyűlöletkampány, a Kubatov-, Soros-, és egyéb listakészítés, a gyűlöletkeltés, az évek óta tudatosan folytatott megtévesztő agymosás. Ez utóbbiak eredményeképpen Orbán rendszere méltatlanul és érdemtelenül sok szavazatot kapott a választóktól, s bár kevesebbet az ellenzékieknél, de még így is eleget a kétharmadhoz. És ebben a politikai garnitúrában nincs senki, aki - Beke Katával - azt merné mondani, hogy „Jézusmária, győztünk!”.
Az EBESZ választási szakértőinek jelentése egyértelműen megfogalmazza a lényeget: 2018 áprilisában a magyar választáson nem voltak egyenlő feltételek. A független megfigyelők tényszerű megállapításából, a jogtudósok felelős elemzéseiből és a
kialakult belpolitikai helyzetből viszont nekünk, magyar állampolgároknak kell levonnunk a szükséges következtetéseket. Mindenekelőtt azt, hogy a megalakuló új Orbán-kormány nem lesz legitim. Néhány héttel ezelőtt Miklósi Zoltán politikai filozófus kitűnő vitairatot jelentetett meg az ÉS-ben az alkotmányosság helyreállításáról és a választásokról. Eszerint egy demokratikus rendszeren belül a kormányzati hatalom legitimitását valóban a (szabad és tisztességes) választások adják meg, miközben (ismétlem: egy demokratikus rendszeren belül!) még ez a kormányzati hatalom sem korlátlan, hiszen maga a rendszer fékekkel és ellensúlyokkal bástyázza azt körül, s érvényesül a hatalom megosztásának az elve is. Csak egy formális, minimalista értelmezés szerint teszi legitimmé a mindenkori kormányzatot az, hogy sikerült megszereznie a parlamenti mandátumok többségének támogatását. Valódi legitimitást csak az jelent, ha a mandátumok eloszlása a lehető legjobban tükrözi a választói akaratot, ráadásul ezt is csak akkor, ha megelőzően a voksok megszerzésére irányuló választási küzdelemben a pártok egyenlő eséllyel vehettek részt. Nem lehet vitás, hogy 2018-ban Magyarországon e feltételek egyike sem teljesült; méghozzá éppen a kormányzó párt manipulatív, öncélú, egypárti jogalkotásának következtében nem teljesült. Értelemszerűen adódik ebből a következtetés, hogy Orbán Viktor kormánya a kapott szavazatoktól és elnyert mandátumoktól függetlenül illegitim. Aki pedig vitatja ennek az okfejtésnek az igazságát, az gondolja meg, hogy az egykori választási eredmények alapján mennyire tekinti legitimnek Walter Ulbricht Német Szocialista Egységpártjának vagy Kádár János MSZMP-jének a kizárólagos hatalmát az egykori NDK-ban ill. a Magyar Népköztársaságban.
De a létrejövő új Orbán-kormány legitimitásának van egy másik, szintén alapvető hiányossága is. Mégpedig az, hogy a céltudatosan, átgondoltan kidolgozott hatalom-monopolizálási mesterterv, nyilvánvalóan tévedésből, átvett egy kockázatos passzust az általa megszüntetett köztársasági Alkotmányból. Így hát az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése is rögzíti, hogy „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Már pedig ma már nem lehet kétséges, hogy az Orbán-párt tevékenysége hosszú évek óta a hatalom kizárólagos birtoklására irányult, sőt, az, hogy ez a tevékenység gátlástalanul és szemérmetlenül már el is érte a célját, mindenki számára világos és egyértelmű faktum. Nem kíván bonyolult magyarázatot az, hogy az eddigi, és most megalakulni készülő Orbán-kormány tevékenysége, politikai gyakorlata, céljai és módszerei ellentétesek még a saját egypárti Alaptörvényükkel is, s következésképpen alaptörvényi (klasszikusabb kifejezéssel: alkotmányos) jogunk, sőt, kötelezettségünk fellépni ellenük.
Új tavaszi seregszemlék előtt állunk. Az illegitim hatalommal szemben megmozdult az ifjúság, felélénkült a középgeneráció, és erőt vettek magukon a sokat megélt idősek. De megvalósult egy ennél fontosabb is: a Népszava hívja fel a figyelmet, hogy múlt szombaton a Parlament előtt „az árpádsávos zászló is képes volt békésen lengedezni az EU-lobogó mellett”. Akarategység valósult meg, mondhatnánk, bár az előzmények és összefüggések ismeretében sokunknak lehetnek még jogos kételyei az Orbán-rezsimmel
szemben állók némelyikének demokrácia-értelmezésével kapcsolatban.
A Parlament előtt múlt szombaton összegyűlt lelkes tömeg még nem döntötte el, hogy merre indul. A fiatal szónokok új választás kiírását kezdeményezték, de ezzel kapcsolatban, bármennyire is lelkesítő egy új esély illúziójának felmutatása, meg kell fogalmazzuk alapvető kételyeinket. Nem csak azért, mert egy új választás kiírását Orbánék semmiképpen nem tennék lehetővé. De ettől függetlenül is, mint azt fentebb összefoglaltuk, az Orbán-rezsim tudatosan úgy lett kialakítva, hogy az általa kreált választási rendszerben a Fidesz ne legyen leváltható. Vörös Imre jogászprofesszor, egykori alkotmánybíró, „alkotmányellenes államcsínynek” nevezi Orbán Viktorék fülkeforradalmát, amelynek átgondolt, egymásra épülő lépései következtében elveszett az 1989. évi köztársasági Alkotmány egyik fő küldetése, nevezetesen az, hogy rendeltetésszerűen biztosítsa a mindenkori kormány leválthatóságát. Orbán rendszere felszámolta a politikai váltógazdaságot, tehát egyben a politikai demokráciát és a jogállamot is. Ilyen körülmények között tehát nincs értelme ismét szavazással, azaz a politikai váltógazdaság módszerével próbálkozni.
Egy gondolatkísérlet erejéig azonban mégis érdemes elképzelni azt a szituációt, hogy az egységben fellépő demokrata ellenzék egy elképzelt választáson (idén, 2022-ben, vagy bármikor) többséget szerez a magyar Országgyűlésben, majd ez a többség kormányozni is akar. Azaz csak akarna, mert az első percben szemben találná magát a fideszes államelnökkel, a fidesznyikekkel feltöltött Alkotmánybírósággal és Médiahatósággal, a fidesz-pártkatonák által vezetett ügyészséggel, közhatalmi szervekkel, Költségvetési Tanáccsal, Nemzeti Bankkal, politikailag vagy gazdaságilag Orbánnak az idők végezetéig el- és lekötelezett, de törvényileg leválthatatlan fékekkel és ellensúlyokkal, valamint még az állami pénzekből feltőkésített Fidesz-kliens gazdasági és médiabirodalmakkal is. Nem alaptalanul fogalmazta meg legutóbb a Freedom House, hogy Magyarország az EU legkevésbé demokratikus országa. Végül is nincs min meglepődnünk, hisz Orbán még a gyalázatos fülkeforradalmi puccsa előtt megvallotta Kötcsén, hogy évtizedekre ki akarja zárni sikeres politikai alternatíváknak még az esélyét is. Ma már kétségtelen, hogy az általa és saját céljaira kialakított hatalmi gépezet képes egy új, alternatív kormányzatot pillanatok alatt működésképtelenné tenni. E gondolatkísérlet eredménye persze jóval túlmutat aktuális ügyeinken, de annyi tanulságot most is le kell belőle vonjunk, hogy egy új választás követelése nem csak irreális cél, hanem jelenleg egyúttal egy totális politikai csőd és zsákutca rémét is jelenthetné a magyar demokrácia számára. Ismételjük meg: az Orbán-rezsim választásokkal nem dönthető meg.
Akkor vajon végleg le kell-e mondanunk a parlamenti demokrácia és a köztársaság újraélesztéséről Magyarországon? Vajon minden demokrata számára csak az emigráció jelentheti a menekülést a zsarnokságból? Vajon egy Orbán-féle önkényuralmi rendszert fogunk-e gyermekeinkre hagyni örökségként? Erről szó sincs, sőt, a csodálatos múlt szombati tüntetés éppen hogy új perspektívákat nyitott meg mindannyiunk előtt. Csak a célokat és eszközöket kell megfelelően megválasszuk.
Egyértelművé kell tennünk, hogy nem az Orbán-kormány leváltása, hanem a NER, azaz az Orbán-rezsim megdöntése a célunk. Új rendszerváltásra van szükség, méghozzá politikai és morális rendszerváltásra: a fejlett, civilizált világ értékeit és az európai normákat érvényesítő IV. Magyar Köztársaság megteremtése a célunk. Olyan parlamenti demokráciára, olyan jogállamra vágyunk, amely minden polgára számára biztosítja a szabadságot és biztonságot, s amely kizárja az öncélú hatalomgyakorlást. Ennek érdekében a demokratikus pártok, valamint a civil szervezetek és mozgalmak hozzanak létre egy új Ellenzéki Kerekasztalt. Vitassák meg egy új köztársasági Alkotmány létrehozásának elveit és szempontjait. Munkájukat nem a nulláról kell elindítsák: az Eötvös Károly Intézet, a Szalay-kör, egyetemi tanszékek és akadémiai intézetek tudós dolgozatai éppúgy rendelkezésükre állnak, mint hazai közéleti aktorok és nemzetközi szervezetek kitűnő elemzései. Munkájuk betetőzéseként pedig kezdeményezzék egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását.
Az új Ellenzéki Kerekasztal társadalmi bázisaként jöjjön létre egy Nemzeti Ellenállási Mozgalom. Ennek gondolatát Kardos András vetette fel az ÉS-ben több hónappal ezelőtt. Olyan laza szerkezetű hálózatra van szükségünk, amelyben a demokratikus pártok, a civil szervezetek, és különféle közéleti emberek közös ügyek és célok mellett szerveződnek meg egy új szabadság kivívása érdekében. Egy olyan hálózat, amely műhely, működési tér és inspiráció is egyben mindazoknak, akiknek elege van Orbán avitt szellemű, züllött, korrupt, önkényuralmi rendszeréből. Egy olyan mozgalom, amelynek végső célja a IV. Magyar Köztársaság létrehozása egy új, Orbántól és az orbanizmus mételyétől megszabadult alkotmányozó nemzetgyűlés által.
A Nemzeti Ellenállási Mozgalom legyen ihletője és szervezője a demokraták közös megmozdulásainak, programjainak, akcióinak, gyűléseinek, tüntetéseinek, új tavaszi seregszemléinek, – egészen addig, amíg mi, baloldali, konzervatív, liberális, nemzeti, zöld, vagy akár sehova nem sorolható demokraták, együtt sikerre visszük közös történelmi célunkat, a IV. Magyar Köztársaság megalapítását.
Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk!

Lázár András



Szólj hozzá

tavasz ellenzék legitimitás orbanizmus seregszemle Lázár András