2018. ápr 12.

Negyedszázad emigrációban

Negyedszázad emigrációban

londoni_magyar.jpgNegyedszázada emigráltam. Igen, akkor, amikor már “euforikus” örömmel mehettünk szabadon nyugatra. No persze nem a magyar állam segedelmével. Csak úgy, “szabad” elhatározásból. 1993 március 15-én mentem el, s a dátumot készakarva választottam. Ezt a napot (akkor) még nem sikerült eltorzítani, s én úgy mentem el, hogy tudtam, magyar állampolgárként nem Magyarországon fogok többé élni. Egyetlen barátom kísért ki a repülőtérre, de ő sem tudta, hogy nem akarok többé valamire várni, ami majd jobb elviselhetőbb lesz, hiszen évtizedek óta mindig vártam, “sorok között olvasva” vagy épp spekulálva.
Mi, emigránsok, tényleg kisebbségben vagyunk minden tekintetben, nekünk “nagyon jó”, mi szép ruhákban járunk, finomakat eszünk, olykor még rokonainknak pénzt is tudunk küldeni. Hiába van szabad utazás, hiába van EU, egészen biztos hogy mindazok akik az elmúlt negyedszázadban elmentek Magyarországról, nem akarnak már otthon élni. S most arról, hogy milyen másutt élni, leszámolni mindennel amihez igazán közünk volt, nyelvet szerepet és személyiséget váltani, olykor szellemi és érzelmi amputációk sorozatát végrehajtani, érzéstelenítés nélkül. Nekünk “nagyon jó”. Vasárnap szavazhattunk is. Ahol én élek, ott óriási részvételi arány volt (kilencven százalék felett) pedig… Mi, az önző, korlátolt csak személyes érdekekre figyelő és vigyázó emigránsok (többségünk) megérezte, mert nem vagyunk sem tájékozatlanok, sem hülyék, hogy ez a választás talán segít, hogy legalább a gyerekeink otthon élhessenek. Esetleg mi is.
Nekünk nem hozták házhoz a szavazóurnákat. Volt aki nagyon messziről jött szavazni. De ez mindegy is. Egyszóval szorongva, izgalommal, volt, aki a sírással küszködve várta az eredményeket. S akkor eldőlt.
Eldőlt hogy mi nem otthon fogunk többé boldogulni. Az is eldőlt, hogy ezután sokan követnek bennünket az emigrációba, még akkor is ha ez súlyosabb veszteségekkel jár, mint valaha sejtenék. Huszonöt éve nem szavaztam-erkölcsi okokból. Huszonöt év után tegnap szavaztam- erkölcsi okokból. Tanulság? Nem hinném hogy lenne. 
1992-ben engem senki sem védett meg, senki sem támogatott az akkor még élő lélegző, valódi sajtó segítségével, pedig én is sajtómunkás voltam. Mindenki cserben hagyott. Most pedig én úgy érzem hogy azóta ez nem sokat változott. Senkit nem véd meg senki sem önmagától, sem az önhibáján kívül történt lecsúszástól. Alkalmazkodni. Boldogulni. Bármi áron.
Aki finnyás, elment. Vagy hamarosan elmegy. De a cserbenhagyottaknak az a tömege, akiknek eszébe sem jut bárhova menni, az végre mindenre magyarázatot kapott. 
Melléjük állt a populista, nacionalista manipuláló, az “egyetlen igazat” tudó kalapos ember. Igaz, tőle függenek, de ezért (is) kell őt követni. Akkor is, ha a felét sem értik annak, amit mond. Sok kalapos ember van már az országban, de még mindig nem elég. Hamarosan ezt a hiányt is pótolják a főkalaposok.
Addig meg mindenki boldogul- ha tud.
Ferber Katalin

Szólj hozzá

hazatérés emigráns élet boldogulás Ferber Katalin