2017. dec 01.

Kádár tőle vitt ajándékot a pápának

Kádár tőle vitt ajándékot a pápának

Egy kerámikus, akinek saját háza van Szentendrén


Száztizenöt éve, 1902. november 30-án született KOVÁCS MARGIT Kossuth-díjas szobrász, keramikus-művész. Múzeuma nagy népszerűségnek örvend Szentendrén. Bár nem itt alkotott, mára a városhoz nőtt. Kovács Margit keramikusi tevékenységére hazai és külföldi iskolákban folytatott tanulmányok során készült fel. Jaschik Álmos magániskolájában grafikát, az Iparművészeti Iskolában porcelánfestést tanult 1924-26-ig. 1926-28 között Bécsben sajátította el a keramikusi mesterség alapjait, Hertha Bucher kerámiaműhelyében. Münchenben a Staatschule für Angewandte Kunst intézményében képezte tovább magát keramikusként s ugyanitt szobrászhallgatóként plasztikai formálást is tanult. 1932-ben Koppenhágában tett tanulmányútja során funkcionális használati tárgyak készítésével ismerkedett. 1933-ban a Sevres-i Porcelángyárban a samottos figura és a porcelán zsánerfigurák mintázási technikáját sajátította el. A korongozás technikáját és az érzékeny plasztikai formálást egyesítve tanulmányai után Kovács Margit olyan alkotások sorát kezdte létrehozni, melyek szerencsésen oldották fel a képző- és iparművészeti tradicionális műfajhatárokat. A 30-as évek elején mintázott terrakotta kisplasztikák, reliefek és korongolt dísztárgyak alkotásával indult művészi pályája. A 30-as évek második felében stilizáltabb falképeket és folklorisztikus hatásokat asszimiláló, egyéni hangú dísztárgyakat kezdett alkotni. A geometrizáló tendencia egyre jobban kezdett érvényesülni figuráinál a korongolt forgásformák alkalmazásával. Kúpformákra egyszerűsítette a kisméretű figurákat, a nagyobb méretű alakokat pedig oszlopszerűen kezdte megformálni. A korongolt formákat dekoratív ornamentális díszítményekkel gazdagította s a fényes fedőmázak mellett megkezdte a matt mázakkal való kísérletezést is. Az 50-es években a népi, paraszti világot változatos zsánertémákkal megjelenítő kerámiákat alkotott. Élőképjellegű, epikusan mesélő reliefek, színes falképek mellett realisztikus hangvételű kisplasztikákat és bravúrosan korongozott nagyméretű figurákat kezdett készíteni. Kedvelt terrakotta anyagát a hatvanas és hetvenes években samottra váltotta át és expresszívebb mintázással, vagy tömbösebb formázással egyre több új témát is feldolgozott mitológiákból, mesékből s mondákból is merítve. Kovács Margit rendkívül gazdag életműve, bensőséges emberközpontúságot sugárzó művészete egyedülálló hangot képvisel kortárs kerámiaművészetünkben.1977.június 4-én hunyt el.

kovacs_margit.jpg

A Cantata profana


A szentendrei Kovács Margit Múzeum csaknem húsz éven át egyértelmű sikertörténet volt, az 1973-as megnyitástól kezdve a rendszerváltást követő évekig Magyarország (egyik) leglátogatottabb múzeuma, egy város első számú turisztikai célpontja.
Aztán a következő húsz év a lassú hanyatlásé lett, csökkenő látogatószámokkal, egyre kisebb országos jelentőséggel. A gyűjteménynek otthont adó épület 2011-re felújított két homlokzata tulajdonképpen pontosan kijelöli ezt a két korszakot – a bejárati front régi, a Kovács Margit-domborművel együtt feltűnésmentesen szentendrei, a kijárat új, és ha lehet ilyet mondani: túlépített. A Kocsis József által tervezett, az egyszerű fehér tagozatokból álló ajtót keretező, térben finoman meghajlított négyzetes lapokból rakott kerámiafal valószínűleg sokkal erősebb építészeti gesztus lehetne – kijáratként méltó egy bejárathoz – a beleillesztett kisméretű (idegen) szobrászi elemek nélkül. A két homlokzat ilyen formában azt is jelzi, milyen nagy a távolság a hetvenes évekbeli Szentendre még természetesnek ható vonzása, illetve a mai város ez irányú vágyai és vergődései között.
De ne kijáratról és bejáratról beszéljünk, hanem a művekről. Kovács Margit kerámia pannója, a 
Budapest, a Duna királynője az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjába készült. A Budapest-teremben elhelyezett, hat méter széles és négy méter magas dombormű-kapu Rimaszéki Richter Aladár Budapest látképét keretezte a főváros hét gyógyforrását jelképező csorgók medencéje felett. A Kovács Margit mű középpontjában Regina, Budapest királynője trónol, kétoldalt a művészetek és mesterségek szimbolikus ábrázolásai láthatók a tőle megszokott népies motívumok és formakincs felhasználásával. A ragyogó türkiz, narancs, fehér és vörös színekben pompázó alkotást a zsűri is elismerő oklevéllel díjazta. A kerámiafal viszonylagos épségben vészelte át a háborút, aztán a Deák téri Idegenforgalmi Hivatalba került, a későbbi Mignon presszó falára, ahonnan aztán a hatvanas évek elején átszállították a Gresham palotába. Ott a Budapesti Idegenforgalmi Igazgatóság reprezentatív tárgyalóterme megfelelő hely lett volna számára, ha a falban szivárgó szennyvízcsatorna nem mállasztotta volna le a vakolatot, magukban a kerámialapokban is kárt téve. A Gresham privatizálása után a mű magántulajdonba került, felújították és a hatodik Antik Enteriőr kiállításon óriási szenzáció volt a megjelenése. A nagyközönség több mint hatvan év óta akkor láthatta először és ki tudja, talán utoljára is.
Mintha a belső tér kialakítása is azon igyekezne, hogy ez a különbség megmaradjon és minél élesebbnek mutatkozzon. A huszadik századi magyar kerámiaművészet emblematikus alakjának munkái részben a régi tagolást őrizve, tematikusan elrendezve, részben új formában, a kronológiát inkább szem előtt tartva sorakoznak (túlnyomórészt konzervatív módon) a nézők előtt. A pincében régi elemként a vallásos művek csoportja, a bejáratnál újszerűen a korai művek, az emeleten nagyon régimódian a művész lakókörnyezete és mű- helye, a kijárat felé pedig az új múzeumi gondolkodás jegyében a tapintható tárlat található. Talán egyetlen elem van a kiállításban, amely hidat tud építeni a két világ között és amely elkészülése után évtizedekkel képes valóban feleleveníteni a képernyőn át is hihetetlen energiákat sugárzó Kovács Margit alakját: egy beszélgetés Vitray Tamás 
Ötszemközt című sorozatából, a hetvenes évek közepéről. Vitray beleérző és tisztelettudó, és az interjú elején rögtön rákérdez a legszembetűnőbbre: a művésznő hogyan őrizte meg ennyi évtized után is a tájszólását, hogyan lehet a Pozsonyi úton megtartani a Dunántúlt? Kovács Margit válasza: erős tájszólását szándékosan őrizgette, mert a pestit színtelennek tartotta. Ebből a mondatból kiindulva, majd a beszélgetést végigkövetve a mai néző előtt is kirajzolódik a második világháború végétől haláláig – majd hírnevében azon túl is – burokban élő művész figurája.
Kovács Margit ugyanis burokban élt, több értelemben. Vitathatatlan tehetségével, agyag iránti érzékével, figuralitásával, közérthető formavilágával már a harmincas években népszerűségre tett szert. Nem véletlen, hogy az 1937-es Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának talán legizgalmasabb darabja, a 
Budapest, a Duna királynője című nagyméretű kerámia-pannó mellett megbízásokat kapott különböző – egyházi és profán – épületek külső és belső díszítésére; korai monumentális munkái ma is sokkal érdekesebbek, mint későbbi, szobadísszé lefokozott babafigurái. A burkot egyrészt maga a folytonosan továbbélő népszerűség alkotta, másrészt az ezzel összefüggő állandó megrendeléstömeg. Babáiról egyszer egy kollégájának így nyilatkozott: „Hát, ezeket valamikor nagyon szerettem, most se tagadom meg, de már csak azért csinálom, mert muszáj. Kizsarolják belőlem a kereskedők.”
Emellett burkot jelentett a mindenkori kortárs áramlatokkal szembeni immunitása. Végignézve a szentendrei kiállítást, szembetűnő, hogy a keletkezési évszámok szinte közömbösek. Az 1953-as 
Családi fényképalbum születhetett volna 1933-ban, a negyvenes évek végén készített Kínai lány akkori politikai töltete pedig pont annyira üt át, mint a „kakukk” feliratú kakukktojásra bámuló Meghökkent tyúké. Vitraynak Kovács Margit legszuggesztívebben a rutinba csúszás félelméről beszél, hogy egy idő után esetleg „rájár a keze” valamilyen formára. Az ötvenes-hatvanas-hetvenes években viszont a hírnévből és közérthetőségből táplálkozó rutin éppúgy megengedettnek tűnt, mint az állandó formai újítás; a népművészeti motívumok sajátos és intenzív felhasználása mindkettőre lehetőséget adott. A Kovács Margit által önmaga számára megteremtett formaburokban minden szinte határtalanul lehetséges volt: eredeti jelentéséből és kontextusából kiragadva problémamentesen megállt egymás mellett a zsidó és a sumér, a wayang és a matyó. A hatvanas években az aczéli kultúrpolitika tulajdonképpen erre a békés egymás mellett élésre építette művészeteszményét, részben ezen az újfajta szintézisen alapult a humanista művészet gondolata. Kovács Margit munkássága pedig pontosan megfelelt az eszménynek, egyszerre volt köz- érthető és szép, megjelent benne a vallás, de csak a nagy kultúrtörténeti témák mellett, és látszólag megoldotta egy új és kortárs népművészet problémáját (ne feledjük, hogy 1975-ben a Magyar Nemzeti Galéria költözésének egyik nagy kérdése még a népi alkotások hangsúlyának megőrzése volt, állandó kiállítás formájában).
Az aczéli humanista eszmény megtestesülésének volt köszönhető az életmű szentendrei intézményesülése éppúgy, mint az a tény, hogy Kádár János VI. Pál pápát meglátogatva Kovács Margit-művet vitt ajándékba. A megtestesülésből kiindulva magyarázható, hogy e funkcionalitástól mindig távol álló, díszítő kerámiaművészet hírneve hogyan emelkedhetett évtizedeken keresztül messze a hasonlóan kiváló pályatársak, Gádor István vagy Gorka Géza munkásságának elismertsége fölé. Kovács Margit művészete – és talán nem utolsósorban rendkívül eleven személyisége – képes volt egy új egyensúly megteremtésére, emberi volt és érthető, népszerű és jól sokszorosítható, színes, könnyen emészthető és apolitikus. Ezek a tulajdonságai évtizedekre egyfajta impregnáló réteggel, vagy inkább vastag kéreggel vonták be a művészt és a műveket. A múzeum számára igazi kihívást ennek a kéregnek a feltörése jelentené, ehhez először szimbolikusan is meg kellene cserélni a kijáratot a bejárattal.

 

Miakics Gábor, Melyi józsef

Szólj hozzá

múzeum Szentendre Kovács Margit Miakich Gábor Melyi József